A csoda, amit az Úr tett

A csoda, amit az Úr tett velem

Ennél a balesetnél, testem megégésénél, a szívem leállásánál, amikor nem tudtak a segítségemre jönni, megtapasztaltam Isten nagy jóságát, és kegyelmét. A mi Istenünk szívébe zárt minket, és mindnyájunkat újra és újra hív, hogy térjünk vissza hozzá.

Három tényt szeretnék említeni melyet igazol a testem. Először a szívem leállását. – Ha az agy nem jut oxigénhez, ezzel maradandó károkat szenved.

(A szívleállás orvosi kommentálása: csak azonnali újraélesztéssel lehet az életet megmenteni, de 3 perces szívleállás, s ezzel az agy oxigénellátásának a hiánya miatt az agy visszafordíthatatlan károsodást szenved.)

Annak ellenére, hogy hosszabb ideig nem volt szívműködésem, gépekre kapcsolva kómában feküdtem, nem szenvedtem agykárosodást, amint önök is megállapíthatják.

A bogotai kórház sok orvosa bizonygatta a húgomnak, aki maga is orvos volt, hogy le kellene kapcsolni a gépekről, mert teljesen reménytelen, nincs már értelme ott artani. Ennek ellenére a húgom makacsul és kórházi befolyását kihasználva elérte, hogy ne kapcsoljanak le. Micsoda csoda, amelyre nincs orvosi magyarázat.

(Második tény.) Ugyanilyen csoda az is, hogy az elüszkösödött vesém és tüdőm működni kezdett. Az orvosok nem végeztek vértisztítást (dialísis) a veseműködés hiánya miatt, nem tartották fontosnak, mert úgy gondolták, már úgysincsenek túlélési esélyeim. És az orvosi vélemények ellenére a veséim működésbe léptek.

Éppolyan nagy csoda volt, hogy a bőröm kezdett helyrejönni. Az egész testem, miután lehúzták róla az elégett bőrt, egyetlen nyílt seb volt. Látható volt a nyers hús és mérhetetlen fájdalmat éreztem. Úgy égett mindenem, mintha tűzben lennék, kívül, belül, minden lélegzetvételnél.

Csak a lábam nem éreztem. Amikor megtisztították a nyílt sebeket, a lábamat egyáltalán nem éreztem, máshol viszont leírhatatlan fájdalmaim voltak. A lábak elszenesedett fadarabhoz hasonlítottak, egészen feketék voltak.

Egy hónap múlva azt mondták az orvosok: „Hihetetlen az a hatalmas csoda, amit Isten tett veled. Csodálatosan rendbejött a bőröd. Néhány helyen vékony hártya képződött, de még sok helyen vannak benne nyílt részek. De azok a helyek, ahol már vékony bőr van, reményt adnak arra, hogy az egész testet újra védő bőr fogja borítani. A lábakkal viszont gond van, nem tudunk már semmit tenni, sajnos amputálni kell.”

Régen nagyon sportos voltam, nagyon szerettem az aerobikot. Amikor azt mondták, le kell vágni a lábamat, csak arra gondoltam, el kell menekülnöm a kórházból, amilyen gyorsan csak lehet. El kell mennem innen, hogy megmentsem a lábamat. Az orvosok kimentek a kórteremből, felemelkedtem az ágyamból, hogy elfussak, de már az első lépést sem tudtam megtenni. Nem tudtam lábra állni, hasra estem, mint egy béka, amelyik először próbál ugrani.

Fel kellett emelniük a földről, és az ötödik emeletről felvittek a kórház hetedik emeletére. És tudják, kivel találkoztam ott? Egy olyan asszonnyal, akinek tértdől le volt vágva a lába, és arra várt, hogy a felső részt is amputálják. Mikor láttam ezt az asszonyt, arra gondoltam, ha meg lehetne venni, vajon mennyi pénz kellene egy új láb vásárlásához. De a világ összes aranyáért sem lehet új lábat venni. Milyen csoda, hogy van lábam. Amikor le akarták vágni, akkor gondoltam csak arra hogy soha nem köszöntem meg az Úrnak, hogy van lábam. Ellenkezőleg, gyötörtem a lábamat, és magamat is a hízási hajlamom miatt, nehogy súlyfeleslegem legyen.

Éheztem, mint egy bolond, két kézzel szórtam a pénzt diétákra és fogyókúrákra, hogy karcsú legyek. Az egész vagyonomat erre költöttem.

És egyszer csak látom, hogy a lábaimon nincs izom, olyan vékonyak, mint egy bot, feketék és tele vannak lyukakkal. Úgy éreztem, hogy most meg kell köszönnöm Istennek a torz lábaim. Egyszerre drágák lettek a számomra. Nem a formájuk, hanem a funkciójuk lett drága. Egyszerűen az, hogy vannak, az volt a fontos. Ezt köszöntem meg az Úrnak, és azt mondtam:

„Uram, köszönöm azt a második lehetőséget, amit adtál nekem. Nagyon köszönöm a lehetőséget, amit nem érdemeltem meg. Csak egy apróságot kérek, egy egészen kicsit. Hagyd meg nekem ezt az elcsúfult lábamat. Csak annyira tudjam mozgatni, hogy legalább félig fel tudjak emelkedni. Hagyd meg legalább olyannak, amilyen most. Nagyon hálás leszek neked.”

Ezután az ima után egyszer csak elkezdtem érezni a lábam. Pénteki nap volt. S péntekről hétfőig ezek a fekete karók, melyek élettelenek voltak, és úgy néztek ki, mint a sötét limonádéban a légbuborékok, pirosodni és világosodni kezdtek.

Érezni kezdtem, hogy az elszenesedett lábamban áramolni kezd a vér.

Mikor az orvosok hétfőn vizitelni jöttek, hogy elvégezzék az amputálás előtti lutolsó vizsgálatokat, elcsodálkoztak, amikor felkeltem az ágyból. Lábra álltam és megtartottak a lábaim, nem estem el. Megvizsgáltak, többször megfogták a lábam, nem hittek a szemüknek. Egyszerűen nem akarták elhinni a gyógyulást.

Megmutattam nekik, hogy tudom mozgatni is a lábamat. Közben borzalmas fájdalmaim voltak. De azt hiszem, soha nem örültem még annyira fájdalomnak, mint annak, amit ezekben a percekben éreztem. A lábaim visszatértek a testemhez. Ez orvosilag egyáltalán nem magyarázható meg. Csak csodálkozni tudtak az orvosok.

Az osztály főorvosa azt mondta: „Tudja, Gloria, 38 éves orvosi pályafutásom alatt soha nem láttam még ilyen csodát, mint ami az ön lábával történt.”

És nézzetek ide, kedves testvéreim, itt van a rendbejött lábam. Nem elbizakodottságból, nem hiúságból, hanem Isten dicsőségére dicsekszem vele nektek, és azért mutatom, hogy Urunknak, élő Istenünknek mérhetetlen szeretetét és hatalmát igazoljam. (Gloria ide-oda megy a pódiumon, Isten csodájának láttán az emberek tapsolnak. – szerkesztő megjegyzése.)

(Harmadik tény.) A másik nagy csoda, amit az Úr tett velem, a következő: nem volt már mellem. Képzeljék el, büszke, hiú nő voltam. Az volt a mottóm, hogy „egy nőnek meg kell mutatni a bájait, és amit a természettől kapott, azt ki kell használnia.”

Azt mondtam magamban, mivel szépek a melleim, a lábam és általában az alakom, meg kell mutatnom. Mindig kihívóan mutogattam női bájaimat. Ruházatommal feltűnően kiemeltem a vonalaimat, riszáltam a csípőmet. Emiatt mindig felfigyeltek rám. Kivágott ruhákat hordtam, hogy megmutassam és kihangsúlyozzam mellem szépségét. Lábamat is szépnek találtam.

És nézzétek, kedves testvéreim, hiúságom e részei égtek meg a legjobban. Ezek szenesedtek el, és tűntek el.

Nézzük tovább Isten csodálatos tetteit. Rendszeresen jártam orvoshoz sport aktivitásom és teljesítményeim fokozása céljából. Képzeljék el azt az orvost, aki megszokta, hogy egy öntudatos, büszke nőt lát, aki mint egy bolond, gyógyszereket és erősítő szereket szed testi szépségéért – aki falja a pirulákat, mint egy szemetes kuka – ez az orvos most sportos alakomat szénné égve, megsemmisülve látja. Nem akart hinni a szemének. Minden lehetséges vizsgálatot – még nukleáris (izotópdiagnosztikai) orvosi készülékeket is bevetve – elvégzett.

Később azt mondta: „Tudja Gloria, ezt azzal a kis darab májjal, ami megmaradt önnek, túlélheti. De a petefészek teljesen összezsugorodott, elszenesedett, beszáradt. Összeszáradt szőlőszemre hasonlít, ezért soha nem lehet már gyereke.”

Gondoltam magamban, köszönöm Istenem, legalább ezektől a gondoktól megszabadítottál. Tehát terméketlen vagyok. Hála és tisztelet ezért neked, legalább egy gonddal kevesebb.

Másfél évvel később feszülést és viszketést éreztem ott, ahol a melleim voltak, és emelkedni kezdett a bőröm. A bordáimat már több bőr fedte. Fájdalmakat éreztem, s egyszerre csak láthatóvá váltak a melleim. Növekedni kezdtek. Számomra furcsa és megmagyarázhatatlan volt, hogy ismét lett mellem.

És tudjátok mi volt ennek az oka? Megállapítottam, hogy várandós vagyok. Várandós, az összezsugorodott petefészek ellenére. Isten visszaadta ezért a melleimet. S ilyn mellel már abban a helyzetben voltam, hogy csodálatos, egészséges kislányomat anyatejjel táplálhattam.

Legfiatalabb lányomat Maria Josénak hívják. Helyreállt a menstruációm, újra normalizálódtak a női hormonok. Petefészkem ismét termelt petesejtet.

Ezek azok a nagy csodák, amiket Isten velem, és a testemmel tett, s amiről tanúságot teszek.