A történet másik oldala

A történet másik oldala

Jól figyeljetek ide! Amit eddig elmondtam, az a baleset testi, fizikai része volt. A  másik oldal sokkal szebb, elképzelhetetlen, csodálatos élmény.

Én (a lelkem), amikor kómába kerültem egy gyönyörű fehér alagútban találtam magam. Fehér fény vett körül, egy leírhatatlan fehér fény, mely boldogsággal, békével töltött el. Az érzések emberi szavakkal ki sem fejezhetők. Nincsenek szavak, amelyek ennek a pillanatnak a nagyságát kifejezhetnék. Borzasztóan nagy extázis, leírhatatlan élmény. Nem értem, miért tekintik a halált büntetésnek. Megszűnt a tér és az idő.

Ebben a fényben haladtam előre, örömmel és boldogan, semmi nem nyomasztott ebben az alagútban. Ahogy felnéztem, az alagút végén olyasmit láttam, mint a Nap, egy fehér fényt (csak azért mondom fehérnek hogy megnevezzek egy színt) és annak világosságát. Semmivel nem tudnám összehasonlítani, nincs a földön ilyen szín. Ez a fény számomra olyan volt, mint a nagy szeretet és a béke forrása, bennem és körülöttem. Ilyet a földön nem ismertem.

Mialatt haladtam előre az alagútban, arra gondoltam, hogy hiszen én meghaltam. Ebben a pillanatban eszembe jutottak a gyerekeim, és jajgatni kezdtem: „Ó Istenem, a gyermekeim. Mit szólnak a gyerekeim?”

Anya voltam, mindig elfoglalt, tele stresszel, soha nem volt rájuk időm. Korán mentem el otthonról, hogy meghódítsam a világot, és csak késő este tértem haza. Képtelen voltam a családommal és a gyermekeimmel foglalkozni. Most, az igazság fényében, szépítés nélkül láttam az életemet, és szomorúság fogott el.

Belső ürességet éreztem gyermekeim távolléte miatt. Újra felnéztem és valami nagyon szépet láttam. Egy pillanat alatt egyszerre láttam mindenkit az életemből, élőket és holtakat egyaránt. Átöleltem dédszüleimet, nagyszüleimet, szüleimet, akik már meghaltak. Csodálatos teljessége volt ez a pillanatnak.

Megállapítottam, hogy a reinkarnációval becsaptak. Ezzel öngólt lőttem, mert mindig fanatikusan védtem ezt az elképzelést. Azt mondták nekem, hogy a nagymamám valaki másba költözött, de nem mondták meg, hogy kibe, mert a jóslás, amivel kiderítették volna, túl drága lett volna, ezért már nem vizsgálódhattam tovább.

Gyakran találkoztam emberekkel, akikről azt hittem, hogy beléjük költözött az ükapám vagy a nagyapám. Most átöleltem az ükapámat és a nagypapámat. És így volt ez minden emberrel, akivel csak megismerkedtem. Egyszerre minden ismerősömmel találkoztam. Így történt ez minden emberrel, akit valaha ismertem, azokról a vidékekről, ahol valaha jártam, élőkkel és holtakkal, egyetlen pillanat alatt.

Csak a lányom ijedt meg, amikor lélekben átöleltem. Érezte – akkor éppen 9 éves volt – valóban érezte ezen a világon az ölelést, amikor kómában feküdtem, és az életemért aggódtak.

Normál körülmények között az ilyen túlvilági ölelést nem érzékelik. Ebben a csodálatos állapotban megállt az idő. Csodálatos volt hús és test nélkül lenni.

Már nem úgy láttam az embereket, mint korábban. Életemben mindig azt néztem: kövér, vékony, csúnya, sötétbőrű, jól öltözött vagy nem. Eszerint osztályoztam őket, emiatt tele voltam előítéletekkel. Ha másokról beszéltem, mindig cinikusan kritizáltam.

Most itt egészen más volt. Itt nem volt emberi test. Az emberek belsőjét, gondolataikat, érzéseiket láttam, amikor átöleltem őket. Milyen szép volt! Amíg mindegyiket öleltem, egyre följebb kerültem.

Ily módon tele békével és boldogsággal jutottam tovább. Minél magasabbra jutottam, annál világosabb lett számomra, hogy csodálatos látomás részese vagyok. Az út végén egy tavat láttam, egy csodálatos tavat, szebbnél szebb fákkal körülvéve. Olyan szép volt, hogy el sem lehet mondani.

Ugyanolyan szépek voltak a minden színben pompázó illatos virágok. Nincsenek szavak, amelyekkel ez kifejezhető volna. Ez mind a szeretet volt.

Volt ott két fa kissé összeborulva. Úgy tűnt, mint egy bejárat. Minden egészen más volt, mint amilyet mi ismerünk itt a földön. A színek se hasonlítanak a mieinkhez. Minden kimondhatatlanul szép volt.

Ebben a pillanatban megláttam az unokaöcsémet, akivel együtt ért a baleset. Bement abba a csodálatos kertbe. Tudtam és éreztem, hogy oda én nem tudok bemenni, és nem is szabad belépnem. Pedig a leghőbb vágyam volt, hogy bemehessek oda.