Láttam apámat és anyámat

Láttam apámat és anyámat

Amikor kómában feküdtem, s kiáltoztam, azt kiabáltam, hogy katolikus vagyok, látok egy kis fényt – csak egy egészen kicsike kis fényecskét ebben az iszonyú sötétségben.

Ez a legjobb, ami ebben a szituációban történhetett.

A szörnyű sötét szakadék fölött néhány lépcsőfokot látok, fölnézek és észreveszem, hogy apám a szakadék fölött áll. Öt évvel ezelőtt halt meg. Majdnem a szakadék szélén állt, csak néhány lépcsőfokkal följebb, mint én. Ott kicsit több volt a fény.

Négy fokkal följebb láttam anyámat, akinél sokkal több fény volt. Imába merült, imádságos tartásban. Mikor megláttam őket, nagy öröm fogott el, olyan nagy öröm, hogy magamon kívül kezdtem kiabálni: „Apa! Anya! De jó, hogy látlak benneteket. Kérlek, vigyetek ki innen! Tiszta szívemből kérlek benneteket, vigyetek ki innen! Vigyetek ki innen!”

Amikor lenéztek rám és apám ebben a nyomorúságos helyzetben látott, látniuk kellett volna önöknek is azt a nagy fájdalmat, amit kifejezett az arcuk.

Fönt automatikusan látnak, mert mindenkit tökéletesen ismernek. Rájuk néztem, és rögtön láttam azt a mérhetetlen szomorúságot és fájdalmat, amit a szüleim éltek át, amikor így láttak engem.

Apám keservesen kezdett sírni, kezét az arcához emelte, és remegő hangon siránkozott: Ú, leányom, leánykám!

Anyám tovább imádkozott, s ezzel tudtomra adta, hogy ők semmit nem tehetnek azért, hogy engem kivigyenek innen. Közben az is fájdalmas volt, hogy azzal, hogy engem itt láttak, az ő állapotukat is nehezítettem.

Még rosszabbul éreztem magam, mert az irántam való részvéttel súlyosbítottam szenvedésüket. Megértettem, hogy azért voltak itt, mert számot kellett adniuk az én rossz nevelésemért.

Ők voltak Istentől kapott tehetségem őrei. Életükkel és példájukkal meg kellett volna védeniük a Sátán támadásai ellen. Minden szülő őrzője gyermeke Istentől kapott adottságainak. Amikor szüleim gyötrelmét láttam, különösen apámét, ismét kétségbeesetten kiabáltam: „Vigyetek el innen, vigyetek el innen!”