A kórházban

A kórházban

Végül a Szociál-biztosító kórházába szállítottak. Rögtön a műtőbe vittek. Gyorsan operálni kezdtek, és eltávolították az égett bőrszövetet.

Az altatás alatt másodszor is megállt a szívem. Amikor megállt a szívem, másodszor is elhagytam a testem, és néztem, mit csinálnak velem az orvosok. Láttam, ahogy aggódtak az életemért, és milyen sietősen akartak minden eszközzel újraéleszteni. Én is izgultam az életemért.

Leginkább a lábam miatt féltem. Még mindig bennem volt a büszkeség, hogy ez a test és a lábak az enyémek, s lenne hozzá erőm sporttal és gyakorlatokkal edzeni, hogy mindenki csodálja. S akkor hirtelen borzasztó dolog történt…

Mielőtt folytatnám tanúságtételemet, kedves testvéreim, be kell vallanom, hogy milyen volt a vallásos életem. Ebben is, mint egész életemben „diétáztam”. Tehát a kapcsolatom az Istennel egy diétázó katolikusé volt. Fontos, hogy tudják, rossz katolikus voltam.

Kapcsolatom Istennel abból állt, hogy vasárnaponként elmentem a szentmisére, ami 25 percig tartott. Mindig olyan misét választottam, ahol a pap nagyon keveset beszél, mert untatott a prédikáció. Kínlódás volt számomra, amikor a pap hosszan beszélt.

Ennyi volt a kapcsolatom Istennel. Amolyan kényszer. Ezért tudtak engem a világi áramlatok, divatos jelenségek a hatalmukba keríteni. Egy szélkakas voltam. Ami épp a legújabb divat volt, arra hajlottam. Ha a racionalizmus és a szabadgondolkozás volt divatban, akkor azt vallottam.

Hiányzott az ima ereje, hiányzott belőlem a hit. Nem hittem a kegyelem és a szentmiseáldozat erejében. Amikor szakmai továbbképzésen vettem részt, specializálódtam, akkor lettem a leginkább ingatag.

Egyik nap az egyetemen azt hallottam egy katolikus paptól, hogy nem létezik se ördög, se pokol. Ez volt az, amit hallani akartam. Mindjárt azt gondoltam, ha tehát nincs ördög és pokol, mindannyian a mennybe jutunk. Nincs mitől félni, azt csinálhatok, amit csak akarok.

Amiért most nagyon szomorú vagyok, és szégyenkezve vallom be, hogy ez, hogy ez volt az utolsó kapocs, ami a templomhoz kötött.

Az ördögtől való félelem volt az, ami miatt kapcsolatom volt az egyházi közösséggel.

Amikor tehát azt mondták, hogy nincs ördög és pokol, azt mondtam magamnak:

„Miért kell nekem azon fáradoznom, hogy az „elavult egyház” szabályaihoz alkalmazkodjak, amikor mindenki az égbe jut. Tehát teljesen mindegy, milyenek vagyunk, és mit csinálunk itt a földön.”

Végül ez volt az oka, hogy az Úrtól végleg eltávolodtam. Eltávolodtam az egyháztól, szidni kezdtem, butaságnak és maradinak, stb. neveztem.

Nem féltem már a bűn miatt, kezdtem teljesen megszakítani a kapcsolatot Istennel. De a bűnök nemcsak a szívemben voltak, hanem elkezdtem kifelé is terjeszteni a nézeteimet, és másokat is megfertőztem.

Negatív értelemben aktívvá váltam. Mindenkinek elkezdtem mondani, hogy nem létezik ördög, ezt csak a papok találták ki. Később már azt is kezdtem mondani egyetemi kollégáimnak, hogy Isten sincs, s mi az evolúció termékei vagyunk, stb.

Sok embert sikerült befolyásolnom. Ezt azért kellett itt előrebocsátanom, hogy a továbbiakat jobban megértsék.